Isten kegyelméből és egy jó ismerősöm jóvoltából részt vettem a Fülöp kurzuson, ahova már igazából több éve készültem.
Nagyon sokszor éreztem, hogy ehhez hasonló lelkigyakorlatokra szükségem van, hogy ezek által is még jobban megismerjem a jó Istent, és közelebb kerüljek hozzá.
Az ott elhangzó igerészeket számtalanszor hallottam már, de az, ahogyan a kurzuson gyakorlati példákkal be volt mutatva, azt soha nem felejtem el, és a mindennapjaimban sokszor eszembe jutnak azóta is.
Nekem az egész Fülöp kurzus felépítése tetszett, mégis kiemelném azt, ami a legmélyebben érintett.
Az első az, hogy nem vagyok azért hibás, hogy bűnös embernek születtem, mivel az áteredő bűn miatt van ez, viszont azért már bűnös vagyok, ha a bűnnek teret adok az életemben, és szóba állok a kísértővel, és alkudozom vele. Például ha puszta „jóindulattal” kibeszélem embertársaimat és megnyugtatom magamat, hogy ez nem bűn. Vagy gondolataimban elkezdek alkut kötni a gonosszal, s ha ezt engedem, akkor nagyon szépen megvezet, ahogyan Évával is tette két alkalommal is egymásután, és mivel Éva egyáltalán szóba állt vele, a gonosznak nyert ügye volt.
Számtalan ilyen történet van a mi életünkben is, ha jól megfigyeljük, és ezek a bűnös gondolatok már bűnök, melyek elszakítanak Istentől.
Nagyon szépen fel volt az is építve, hogy ezt a szakadást köti össze Jézus keresztje. Értünk adta magát, előre kifizette a váltságdíjat, hogy nekünk életünk legyen.
Megdöbbentő volt számomra a felismerés, amikor láttam, hogy milyen mocskosak leszünk, amikor engedünk a kísértésnek és bűnbe esünk, nem beszélve arról, hogy még másokat is belerántunk és bemocskolunk.
Hátborzongató volt az a film, mely bemutatta, hogy hogyan volt képes Isten egyszülött fiát értünk adni. Ahogyan döntenie kellett annak az embernek, hogy a fia életét mentse vagy a többi ember életét… – és Ő a fiát feláldozta a többi emberért. Azok az emberek mit sem tudtak róla, élték a megszokott bűnös életüket tovább. Ahogyan mi is mit sem tudunk arról, hogy mekkora áldozatot hozott értünk az Isten, semmibe vesszük a drága életünket, nem borulunk le hálánk jeléül, mindennap megköszönni neki ezt az áldozatot.
Csak egy pillanatra gondoltam bele, hogy gyakorló keresztényként, aki olyan nagyra tartja magát, mint a dicsekvő farizeus, három gyerekemből melyiket tudnám feláldozni a világ váltságáért…
Kemény kérdés, pedig Isten az egyetlent adta értünk, s nem segített neki, pedig megtehette volna. Nem tette, mert így hiteles, és mi mégis, amikor keresztet kapunk, mindig kivágnánk belőle.
Próbálom keresztény édesanyaként azt megtenni legalább, hogy azokat a gyerekeket, akiket ajándékba kaptam a jó Istentől, úgy tudjam elfogadni, ahogy vannak, ahogyan Isten is szeret engem, FELTÉTEL nélkül. Továbbá azt is próbálom elfogadni, hogy tényleg csak ajándékba kaptam őket.
Mindig éreztem, hogy többet tudnék tenni azért, hogy építsem Isten országát, és e kurzus segített ebben is. Tudatosult bennem, hogy amire igent mondtam kötelességből, azt szívvel-lélekkel tegyem, és az Úr Jézus munkatársa legyek, főként azáltal, hogy MEGPRÓBÁLOK hiteles életet élni, és kitartok abban, amivel megbízott.
A hétvége alatt megkaptam a választ a jó Istentől arra vonatkozóan, hogy mit vár el tőlem. Én csak annyit tettem és teszek mindennap, hogy kitárom a szívem ajtaját, hogy kopognia se kelljen, hanem akkor járjon ki és be, amikor akar. Én csak engedem, hogy szeressen az Isten…
Hálát adok Istennek a Fülöp kurzus munkatársaiért, azért, hogy léteznek ilyen lelkületű emberek, akik feláldozva szabadidejüket, építik Isten országát, és hivatásuknak érzik, hogy másoknak is felnyissák a szemüket, és rávezessék arra, hogy Isten mindig irgalmas és SZERET – és az az áldozat, amit meghozott, nem hiábavaló.
Nyisztor Mária
Fülöp kurzust szervezett a Regnum Christi Alapítvány és a Forrás Katolikus Karizmatikus Közösség Székelyudvarhelyen 2014. március 7-9. között, amiért ez úton is legyen hála a Jó Istennek, valamint a szervezőknek. Határozott döntésem volt, hogy részt akarok venni rajta, mintegy próbára téve az Urat. Sok-sok bolyongó éven át kerestem a kapcsolatot, mindhiába. Csetlő-botló lépésekkel próbáltam közeledni egy távoli Isten felé.
A pénteki nap szorongással, harccal, küzdelemmel telt. Erős tagadást és ellenszenvet éreztem az egész iránt. A nap végére meggyőződésem volt, hogy holnap nem jövök. Hazaérve (utólag rádöbbenve, nagy hiba volt a hazajövetel mellett dönteni, szállással együtt kellett volna bejelentkeznem) a feleségemnek csak a hibákat tudtam sorolni, folyt ki belőlem a tagadás, az ellenszegülés. Mégis motoszkált egy gondolat a fejemben: „Ha elkezdtem, végigcsinálom!”
Ugyanazzal a keserű szájízzel indult a szombati nap is. Mintegy perbe szállva próbáltam rábeszélni magam: „Erre nincs szükséged!”, „Ezeket eddig is tudtad, mégsem léptél előre!”. Aztán az egyik gyakorlat közben a nagy rozsdás kulcs nehezen csikorogva fordított egyet a szívem zárján. Elöntött a bűntudat. Majd a düh. Egy ölelést kaptam, amitől szempillantás alatt szertefoszlott a düh, a bűntudat. Mély csend, mégis egy kellemes melegség öntött el. Nem nyomasztott, nem fojtogatott, csak rám telepedett csendesen, a maga hatalmasságával. Féltő mozdulatokkal ásott egyre mélyebbre és mélyebbre. Ebéd közben megmoccant. Hangosabb lett ez a csend. Csengettek, jön a következő lecke. A mély csend lassú komorsággal kezdett morajlani. Egyenletes, nyugodt békével nézte a folyamatot, ahogyan piszkálom a szívem mélyén elfeledett sebeket.
A második felvonás már egy törött önarcképet talált. No, nem teljesen, csak itt-ott megrepedezve. Sarkaiból kipercent darabok fölött bánatosan ácsorgó gyermekként ültem a székemben. Nem tudom, miről lehetett szó, de egyszer feltették a kérdést, amit soha nem tettem fel magamban: „Döntened kell. Melyik úton jársz?”. Összeroppan az önarckép. Szilánkjai felsikítva szántották végig a félve megpiszkált sebeket. A mély csend halkan morajlott tovább. Tudtam, eljött a pillanat. A rozsdás kulcs még egyszer fordult a zárba, a szívem ajtója remegve, vicsorogva nyílt meg. Sosem volt még nyitva. Megszólalt a morajló csend: „Szeretlek, megbocsátok, meghaltam érted.” Azon a kis résen át csak besuttogták ezeket a szavakat. A hazavezető úton is ezek a szavak csengtek vissza a fülembe. Egész úton a nap eseményein gondolkoztam. Megvacsoráztunk a feleségemmel, és kezdtünk beszélgetni a szombati napról. „Egész este mosolyogtál” – mondta a feleségem. Ekkor ébredtem rá arra, hogy megváltoztam. Döntöttem: soha többet nem akarok bűnt követni el, soha többet nem akarok azzal ártani más embernek, hogy én vétkezem. Éreztem azt a határtalan szeretetet, ahogyan az Úr szeret engem, tudtam, megbocsátottak bűneimért. Repültem ezeknek a pompás érzéseknek a kavalkádjától. Úgy éreztem magam, mint aki a szaunából kikelve belép a jéghideg víz alá. „Ha idáig kérted, akkor most vidd is el” – hangzott egy válasz belülről.
Vasárnap felemelkedett szívvel, új emberként tértem vissza. Sajnos az a kis rés a szívem ajtaján nem volt elég, hogy beférjen rajta a Szentlélek. Ez kimaradt szombatról. Álljunk meg! De az élet nem állt meg. Menni kellett tovább. A szentmise elkezdődött. Csak idáig futotta. A szentmisén nem csak Krisztus testét, hanem vérét is magunkhoz vehettük. Ez erővel töltött el. Új kihívásra, új célra buzdított: kitárni a szívemet az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.
Hála és dicsőség az Úrnak azért a kegyelemért, hogy elvezetett engem magához. Külön köszönet a Regnum Christi Alapítványnak ezért a csodálatosan töltött néhány napért. Köszönöm a Forrás közösség tagjainak azokat az imákat, amelyeket felettünk mondtak, a tanúságtételeket és a háttérimákat.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek!
