Válaszoltam drága Mennyei Atyám hívó szavára, amikor jelentkeztem az április első napjaiban megszervezett Fülöp kurzusra, városunkban. Életemnek egy olyan szakaszában érkezett a meghívás, amikor a lelkem egyre jobban sötétedett, a reménytelenség és a vigasztalanság labirintusait járva. Mindez annak ellenére, hogy az isteni gondviselés ereje mindig megmutatkozott életemben, akár ifjúságom megfékezhetetlen, öncélú kitöréseikor, amikor bűnös cselekedeteim nagy árakat követeltek, akár felnőttkorom szenvedést okozó cselekedetei következményeként, amikor tiszavirág életű örömeim hajszolása volt a cél. Isten számtalanszor tartott tenyerén, párbeszédre hívott, mindig velem volt, de én oly kevés időt szántam neki, mert nem ismertem fel közelségének bámulatos gazdagságát.
Ezért számomra, ez a kurzus mérföldkövet jelent az életemben. Már azelőtt egy jó ideje igyekeztem egyre több időt tölteni Vele, de e kurzus által tudatosodott bennem, hogy az egyetlen kiút, – helyesebben az egyetlen Út, ha átmentem életemet az Imába, hogy az életem maga is imádsággá váljék.
Munkám által nagyon sokszor betekintést nyerek a legnagyobb mélységekbe és emberi nyomorba, szükség van arra, hogy mindent levetkőzve elinduljak a másik ember felé az alázat és remény győztes kitartásával az Úr fényét vigyem közelebb hozzá, de mindehhez szükség volt arra, hogy bennem tudatosuljon az Ő végtelen szeretete.
E kurzus alatt megértettem, hogy ha eljön a pillanat, „régi” életünk feltűnés és fájdalom nélkül búcsúzik tőlünk. Nagy kegyelem és egyben nagy kihívást jelent ez számomra, hiszen ezt az üzenetet kell továbbadnom, többé nem állhatok félre gyáván, visszaélve az Ő Lelkének örök igazával. Itt vagyok, Uram.
